Siket gyermekek oktatása

A Siket gyermekeknek, más kisebbségi gyerekhez hasonlóan, azzal a nehézséggel kell szembenézniük, hogy az iskolai környezetben és tantervben nem látják magukat képviseltetve. Életünk nagyrésze, beleértve az oktatást is, halláson és beszéden alapszik, nem pedig vizuális kommunikáción. Bár látszólag minden Siket gyermekekkel foglalkozó tanár részt vesz Siket oktatási programokban, ezen tanárok csupán 15%-a maga is Siket (Corvell, 2001). Számos tanulmány szól annak hatásáról, ha a gyermekeknek csak kevés lehetőségük van hozzájuk hasonló erős karaktereket látni az iskolában: a tantervben, a pedagógiában és a felnőtt szerepmodellekben (Hurn, 1993). Ahogy az iskolák egyre inkább tisztában vannak ennek a negatív hatásával, úgy próbálnak lehetőségeket keresni, hogy olyan tanulási környezetet biztosítsanak, amely a gyermek személyazonosságának és tapasztalatainak kivetülése, illetve amely ablakot nyújt a többi gyerek számára, hogy belelásson mások tapasztalataiba (McIntosh and Style, 1988).

Az olyan iskolákban, ahol tudatában vannak annak, hogy az iskola kultúrája és tapasztalatai nem azonosak a diákok kultúrájával és tapasztalataival, a “mások gyermekeinek” tudatos és találékony tanárai (Delpit, 1995) a diákok elsőszámú tanáraihoz, a családjukhoz fordulnak. A hatékony iskolákban tanárok és családok működnek együtt, hogy család-iskola kapcsolatokat alakítsanak ki, ami által erősíthetik a gyermekek oktatását. A Siket gyermekekkel foglalkozó tanárok számára azonban a diákjaik szüleinél keresni a kulturális megértést csak részben lehet sikeres. A Siket gyermekek kulturálisan releváns tantervének kialakítására létrehozott otthon-iskola kapcsolatok fejlesztését legkevesebb két dolog is nehezíti: (a) az iskola álláspontja kisebbségi szülőkkel szemben, és (b) a szülők a Siketséghez kapcsolódó tapasztalata.

Az iskola álláspontja kisebbségi szülőkkel szemben

Az oktatók álláspontja szerint a gyerekek elsőszámú tanárai a szülők, és ahhoz, hogy az oktatás hatékony lehessen, a családokat is be kell vonni (Amerikai Oktatási Osztály, 1994). A család-iskola kapcsolatokhoz való hozzáállás ugyanakkor, különösen a kisebbségi csoportokba tartozó gyerekek esetében, általában egyirányú semmint kölcsönös, ahol a befolyás iránya az iskolától a család felé halad azzal a céllal, hogy fejlesszék a családokat és megnyerjék a támogatásukat az iskola által meghatározott célokhoz (Delgado-Gaitan, 1990).

Az iskolai tudás értékének hangsúlyozása a családok és a diákok körében gyakran abból a meggyőződésből ered, hogy a szülők, közösségek és/vagy gyerekek tanulási és tanítási képességei hiányosak (Delpit, 1995; Vazquez, Pease-Alvarez és Shannon, 1994). Az iskolák ezért az általuk hiányosságnak tartott jellemzőkre irányuló fejlesztő programok segítségével próbálják kompenzálni ezt. Ezek a programok gyakran képesség-központúak, melyek célja, hogy lebontsa a tanulást, miközben diákok és a szülők által kínált kultúra, készségek és tapasztalatok felett elsiklik (lásd például Haberman 1991-es értekezését a “szegénység pedagógiájának”[1] nevezett kifejezésről).

A Siketség, amelyet történelmileg korábban fogyatékossági kategóriának tituláltak, érzékeny a hiány alapú megközelítésre. A hangsúly sokáig azon volt, ami hiányzik (a hallás), ahelyett, hogy a Siket embereket egy nyelvvel, kultúrával és saját örökséggel rendelkező csoportként értelmezték volna. A fogyatékossági és hiány alapú perspektívák eredményeképpen a Siket gyermekekkel foglalkozó tanárok kisebb osztályokkal dolgoznak, készség-központúan állnak az oktatáshoz, illetve egyre korábbi és korábbi beavatkozást sürgetnek a Siket gyermekek és családjuk számára. „A családokkal való interakciók során a Siketség mindig központi kérdés… és a gyerek ’Siket gyerekké’ válik, ahelyett, hogy az a gyerek lenne, aki egyébként Siket” (Scott és Dooley, 1985, p. 215), a család pedig a “fogyatékkal élő család”, aki segítségre szorul azoktól, akiket Lane (1997) csak úgy hív, hogy “zaklatott emberek iparága”[2]: orvosok, audiológusok, beszédterapeuták és Siketekkel foglalkozó oktatók.

Szülők a Siketséghez kapcsolódó tapasztalata

A Siketség azon definíciója, amely fogyatékossági kategóriaként írja le, szemben áll azzal, amely a Siket embereket nyelvi kisebbségként3 írja le. Az elmúlt évtizedekben, az 1960-as évek emberi jogi mozgalmainak hajnalán, illetve mióta a Siketek által használt jelnyelvet4 nyelvészetileg érvényesnek tartják, a Siket közösség aktivistái elkezdték a Siketség mint kulturális identitás perspektíváit, tudását és erősségeit tárgyalni. „A Siket kultúra és a mai technológiák megkülönböztetik a Siketeket más fogyatékosságoktól, emellett pedig a Siket közösség mindig is közösségi és művészeti alcsoport volt a szélesebb társadalom részeként” (Marschark, 1997, p. 44).

A Siket gyermekek Siket szülei saját implicit és explicit tapasztalataik, tudásuk és attitűdjük által képesek a gyermeket arra nevelni, hogy mit jelent Siketnek lenni. Ha a Siket szülő Siketként születik, akkor úgy nő fel, hogy vizuálisan válaszol a körülötte lévő világra. A Siket szülők intuitív módon vizuálisan gondolkoznak, ami a legjobb módja, hogy információt adjanak át Siket kisgyermeküknek, aki éppen a nyelvi alapját formálja (Erting, Prezioso és Hynes, 1994; Erting, Thumann-Prezioso és Benedict, 2000). Annak ellenére, hogy a Siket szülők egy olyan társadalomban nőttek fel, amely fogyatékosként látja őket és szinte sosem tudják elkerülni a hiányosság attitűdjét, ismerik saját képességeiket és társaikat, és könnyebben rá tudnak hangolódni egy Siket gyermek lehetőségeire. Noha a Siket közösség azon tagjai, akik maguk is Siket gyermeket neveltek értékes bepillantást nyújthatnak a Siket gyermekek életébe, szinte sosem kérik a szakértelmüket.

A halló szülők tapasztalatai a Siketségről

A Siket gyermekek több mint 90%-a születik halló szülőktől (Allen, 1986), akiknek a többsége a gyermeke születése előtt sosem állt érdemi kapcsolatban Siket emberrel. A Siket gyermekek halló szülei éppen ezért a gyermek életének első néhány évét – és gyakran sokkal többet – azzal töltenek, hogy megpróbálják megérteni, hogy mit jelent (fizikálisan) süketnek és (kulturálisan) Siketnek lenni. Nehézséget okoz számukra annak megértése, hogy mit jelent vizuális orientáltságúnak lenni egy olyan világban, amely alapvetően audiológiai alapú. A szülők egyik első gondolata gyakran az, hogy a gyermekük nem hallja a zenét. Később, vagy talán sosem veszik figyelembe azt a kulturális perspektívát, ami lehetővé teszi a Siketek számára, hogy a mindennapi interakciókról vizuálisan gondolkodjanak.

A szülők a Siketséggel kapcsolatos első élménye általában akkor jön, amikor a gyermeküket egy orvosi rendszer Siketként “diagnosztizálják”. Mindez, a fogyatékosságra helyezett hangsúly, az orvosi modellbe tartozó válasz, a Siketséggel kapcsolatos tudatlanság, gyakran oda vezet, hogy a szülők elbizonytalanodnak abbéli képességeikben, hogy szülei tudnak-e lenni egy Siket gyereknek. Ahogy Scott és Dooley erről beszámolt, a szakembereket „szakértőbb szülőknek tartják, mint az igazi szülőket (1982, p. 212). Lehetséges, hogy a Siket gyermekek szülei osztják a domináns kultúra normáit és mítoszait a Siketséggel kapcsolatban, amely befolyással lehet saját Siket gyermekükhöz való hozzáállásukra és várakozásaikra. A Siket gyermekek halló szülei számára az a tudás, a folyamatok, interakciók, rutinok és feladatok, amelyekbe más szülő bele se gondol, frusztrálókká válhatnak, miközben saját megszokott szülői képességeik megfagynak vagy alkalmatlannak tűnnek a feladatra. Éppen ezért a Siket gyermekek számára nehézséget okozhat családi és iskolai környezetük megértése és utánzása. A Siket gyermekek számára a Siket közösség, különösen azok a Siket szülők, akik maguk is felneveltek Siket gyermeket, kulcsfontosságú lehet az otthoni és iskolai környezet megértésében és megtanulásában.

A Siket szülő-szülő program (DPPP) abból a kívánságból született, hogy a helyi Siket közösséget érdekeltté tegyük abban, hogy tudásukkal, képességeikkel és társas kapcsolataikkal támogassák a Siket gyermekek halló szüleit. A cél olyan struktúrák kialakítása volt, melyben a Siket gyermeket nevelő Siket szülők megoszthatják a Siket gyermekekről szerzett veleszületett tudásukat a halló szülőkkel egy workshop sorozat és a hozzá kapcsolódó mentorálás által. Mivel a legtöbb ilyen workshopot az iskolákban tartottuk, a program előrehaladtával az oktatási személyeknél szintén váratlan hatást figyeltünk meg. Ez a tanulmány azt írja le, hogy mit tanultunk a DPPP első 3 éve alatt.

1. Történetmesélés mint kulturális eszköz a közös vonások bemutatására

Bár a workshopoknak eredetileg ez nem volt célja, az első néhány ülésen a családok mesélték el saját történeteiket. Úgy tűnt, hogy sok szülő számára, különösen a nem angol anyanyelvi szülők esetében, ez volt az első alkalom, amikor megoszthatták a Siket gyermek neveléséhez kapcsolódó tapasztalataikat. Sokan alkalmatlannak, zavartnak és elszigeteltnek érezték magukat. A Siket szülők ezzel szemben hasonló érzéseket azután éreztek, hogy életet adtak halló gyermeküknek.

Mivel a történetmesélés egy közkedvelt tevékenység a Siket közösségekben, a Siket szülők gyakran használták ezt az eszközt, hogy egy koncepciót szemléltessenek vagy információt adjanak át. A formálisabb csoportos ülések során történő történetmesélés mellett a halló és Siket szülők (mindig jelenlévő tolmácsok kíséretében) gyakran beszélgettek a workshopok megkezdése előtt, a szünetekben és az ülések után. Ezek a beszélgetések a Siket és halló szülők közti kapcsolat korai és erős jelei voltak, amelyek megtörték a sztereotípiákat és bepillantást engedtek a halló szülők számára abba, hogy milyen felnőtt válhat Siket gyermekükből.

2. A szülői tudás, készségek és észrevételek kölcsönös megerősítése, ami a tanárokkal való interakcióra is átkerül

Az olyan játékok, mint a Tükör vagy a Kövesd a vezetőt, gyakran fontos tapasztalattal látták el a szülőket és a tanárokat. A szülők elkezdtek áttérni arról az elgondolásról, hogy ahhoz, hogy egy Siket gyerek jó szülei lehessenek, muszáj explicit módon tanítaniuk a nyelvet és jól használniuk ASL készségeiket, és felfedezték annak hasznát, ha természetes szülői kommunikációt használnak bármilyen kommunikációs csatornán.

A második workshopon megosztottuk azt a tényt, amit sok halló szülő említett – hogy gyermekük tapadós és egy pillanatra sem tudnak elszakadni tőle. Erre válaszul megosztottuk, hogy a halló gyerekek hangokat használnak az anyjuk a házban történő megtalálásához. Hallják a mozgásukat, amely biztosítja őket affelől, hogy az anyjuk a közelben van. Az önkéntesek elmesélték, hogy milyen sok időbe telik számukra megtalálni a gyermeküket az otthonukban, illetve a gyerekeknek őket, hiszen nem hallják, ha folyik a víz a fürdőszobában vagy ha cipő kopog a lépcsőn vagy a zajt a zárt ajtó mögül. A halló emberek tudattalanul is az akusztikus jeleket használják egymás megtalálásához. A Siket családtagok ezzel szemben képesek bármilyen előjel nélkül eltűnni és megjelenni. Ezért van az, hogy a Siket kulturális normák erősen ajánlják, hogy informálják egymást arról, hogy éppen hova mennek.

A szülők általában nem szeretik megzavarni a gyermeküket, ha az csöndben játszik; ezt a lehetőséget használják ki arra, hogy elvégezzenek valamit a házban. Egy Siket gyerek viszont gyakran nincs tudatában annak, hogy magára hagyták. Egy kisgyerek akkor néz fel a játékból, ha megijed, és ha sok időbe telik ilyenkor megtalálnia a szüleit, akkor pánikba eshet. Olyan szülők is vannak, akik nagyon világos kommunikációt használnak, amikor megzavarják a gyereket a játék közben: “most elmegyek, de visszajövök”. Ha több kommunkációs készségük van, pontosabban is elmondják a gyereknek, hogy hova mennek.

Egy anyuka az erről szóló beszélgetést követően a következő héten elmesélte, hogy kipróbálta ezt a stratégiát. Elmondta a hatéves fiának, hogy most kimegy, hogy kiteregesse a mosott ruhákat. Meghökkenve tapasztalta, hogy évek óta ez volt az első alkalom, hogy nyugodtan befejezhette a teregetést anélkül, hogy lélekszakadva rohanjon vissza a házba attól tartva, hogy a gyermeke komolyan megsérült, mert olyan hisztérikusan sírt.

3. Nem fenyegető beszélgetések és mintakészítés megosztása a szülők körében, illetve a szülők és a tanárok között

A Siket gyermekekkel kapcsolatos interakciók a családok és az iskola között általában az Siket gyerek számára tervezett úgynevezett intervenciós modellek köré épülnek és döntéshozatalra alkalmatlanként gyakran megfosztják a szülőket a döntés jogától. A szülő-szülő csoportokban a beszélgetések sokszínűek, de legalább részben az erőviszonyok kiegyensúlyozására irányulnak. Minden csoporttag, szülő és iskolai személy visszajelzést ad a csoport erősségeiről és szükségleteiről. A csoporttagok kérdéseket tesznek fel egymásnak és információt, illetve tanácsot adnak. Az iskolai személyek, akik vendégként, illetve a szülőknél kisebb létszámban vannak jelen, új bepillantást nyerhetnek a gyerekek és a családok iskolán kívüli tapasztalataiba. A csoport kontextusa lehetővé teszi a szülők és a tanárok számára, hogy a gyerek viselkedéséről szóló általános kérdéseket vitasson meg ahelyett, hogy – ami a leggyakoribb – az iskolai aggodalmakról adna számot.

A szülőknek kommunikációs formák variációit is bemutatják: gesztusok, jelek, jelelés hangokkal, jelelés hang nélkül, tolmácsolás. A videókból azt figyelhettük meg, hogy a szülők képesek átváltani a verbális kommunikációról a nonverbális és vizuális kommunikációra, illetve, hogy az apák számára ez könnyebben megy. Feltételezhető, hogy az apák egy kevésbé kiforrott interakciós mintával rendelkeznek a gyermekük irányába, és ezért nekik nem kell “felejteniük” a megszokott viselkedésüket, ami úgy tűnik, hogy az anyáknál viszont szükséges. Akárhogy is, amit az apák megtanulnak, azt az anyák is meg tudják tanulni. A projektben résztvevő szülők képesek konceptuális váltásokat végezni, és a workshopok alatt tanult “gondolkozz vizuálisan” technikát használni. Amikor ezt teszik, úgy tűnik, hogy motiválttá válnak, hogy más, a gyermekük hasznára váló változtatást is kipróbáljanak (pl. lerajzolni a játszóteret, mielőtt elindulnak oda). Ahogy a szülők a workshopok alkalmával arról beszámoltak, bizonyos beavatkozásokat a gyerek pozitív válasza azonnal felerősít. A gyerek viselkedése a szülői beavatkozásra adott válaszként megváltozik, ami növeli a szülő önbizalmát. Végül pedig, amikor az iskolai személy részt vesz a csoporttalálkozókon, kérdéseket tesz fel és kapcsolatokat fedez fel abban, ahogy az iskolai feladatokat végezheti, az megerősíti a szülőkben ezeknek a látszólag apró, mindennapi tevékenységeknek és beszélgetéseknek a jelentőségét.

4. Az iskolai rendszerek is struktúrák használatával kapcsolatos megosztott információ

A belvárosi közoktatási intézményi szülőknek gyakran korlátozott mennyiségű információ áll rendelkezésére azzal kapcsolatban, hogy hogyan szerezzen segítséget a gyermeke számára. A DPPP által létrejött csoportok információt adnak a közösségi elérhetőségek, az oktatási tréningek tanácsa (epl. IEP tervezet) terén, illetve azzal kapcsolatban, hogy hogyan érjék el céljaikat az iskolai bürokrácia útvesztőjében, és hogy milyen elérhető források vannak. Egy nagynéni például megosztotta az aggodalmát hatéves unokaöccsével kapcsolatban, aki Siket és enyhe bénulással él, és akit “normál” osztályba jár. Az iskola egy olyan tantervet alakított ki, ami a fiút egy normál első osztályba sorolta, a nyelvhez való hozzáférés nélkül. Az iskola azt is jelentette, hogy a gyereknek viselkedési problémái vannak, ennek ellenére más opció, mint például a gyerek Siket oktatásba való áthelyezése, sosem merült fel. A DPPP találkozók, amelyekre egy Siket gyüjtőiskola egyik osztálytermében került sor, voltak a nagynéni legelső találkozásai a Siket oktatással. A csoporttagok összekötötték ezt a gondozót az iskolai személyzettel, akik több információval látták el őt ezzel az oktatási opcióval kapcsolatban. Ennek eredményeképpen egy hét leforgása alatt a kisfiút áthelyezték egy olyan osztályba, ahol hozzáférhetett a nyelvhez.

Konklúzió

Miután elkezdtünk dolgozni az iskolákban, rájöttünk, hogy a tanárok szívesen tanulnak a projektcsoporttól, hogy saját oktatásukat fejlesszék. Az egyik olyan iskolában, ahol három éven keresztül dolgoztunk, személyzeti fejlesztés részeként a következő évre a szülők bevonása vált a Siket program legfontosabb prioritásává. Az intézmény adminisztrátora nagyon meglepődött ezen, hiszen ez a téma korábban még sosem került fel a tanárok “top5”-ös listájára.

A szülők általában nem úgy néznek saját magukra, mint akiknek támogatásra vagy segítségre van szüksége, egészen addig, amíg nem válnak túlterheltté. Itt van viszont egy nyitott lehetőség, hogy segítséget ajánljunk, ha a szülők krízisbe kerülnek, mely faktort fontosnak tartottuk, amikor a projekt folytatásához szükséges támogatásért folyamodtunk. Reméljük, hogy szolgáltatásainkat egyéni iskoláknak is felajánlhatjuk a konzultációs modell segítségével, azonosítva és támogatva számos érdekeltségi témát (pl. írás-olvasás, Siket szerepmodellek megtalálása, szülői bevonás, vagy a Siket gyermek fejlesztése). Abban is a segítségükre lehetünk, hogy a Siket közösség a tanuláshoz szükséges erőforrásait azonosíthassák, illetve módszereket, amelyekkel meghatározhatják azokat a tréningeket, melyek megfelelnek a tanulási napirendnek. Regisztráció nélküli csoportokat vagy kávé és beszélgetős órákat is ajánlunk az iskolákban, hogy a tanárok és szülők tudják, hogy mely napokon állunk a rendelkezésükre. Emellett folytatjuk a workshop találkozókat is olyan családok számára, akiknek a gyermekét csak nemrég diagnosztizálták.

A Siket szülők katalizátorként működnek a Siket gyermeket nevelő halló szülők intuitív tudásának újraélesztéséhez. Annak átélése, hogy más szülők (Siket és halló) hasonló tapasztalatokat élnek át, és hogy egyszerű szülői interakciók (például az utánzós játék) hatékonyak lehetnek ahhoz, hogy élvezni tudják a gyerekükkel való kapcsolatukat, segít újra megerősíteni bennük azt, amit a szülők már tudnak. A együtt átélt társadalmi stigma szintén segíthet összekötni a Siket gyermekek szüleit, lehetőséget teremtve számukra, hogy együtt dolgozva megváltoztassák a társadalmi (és néha iskolai) feltételezéseket arról, hogy milyen lehetőségeik vannak nekik és a gyermekeiknek. A Siket szülők, maguk is aktív vezetők és családtagok, visszaigazolást adhatnak a halló szülők és a tanárok számára azzal kapcsolatban, hogy mit tartogat a jövő a Siket gyermekeknek. A Siket szülők kulturális hídként is szolgálnak a Siket közösség kulturális tudása, a Siket tanítók tudása, illetve a szülői tudás és tapasztalat között. A vizuális gondolkozás, a szemmozgás követése, a történetmesélés, illetve a bármilyen kommunikációs módszer szerinti információátadás fontos emlékeztetők a család-iskola-közösség kapcsolat minden tagja számára, aki gondoz és törődik a Siket gyermekekkel.